A Polaroid sztori I. rész


07 May
07May



Daytona Beach, Florida, 1944 február 28.

Az év addigi legmelegebb napja volt. A Sheraton medencéje mellett vegyes társaság üldögélt. Családanyák, akik az egész telet lent töltötték Floridában, és Martinijükből mindig félretették az olívabogyót gyerekeiknek, New-yorki reklámszakemberek, akiknek ha ötletük támadt, azonnal interurbán közölték az anyairodával, és egy fiatal házaspár szintén New Yorkból, talán pont nászúton. A strand homokjában egy sárga fürdőruhás kislány sietett a Halász Pavilon felé, valami Mit-ug-rászt után kajtatott. Úgy sejtette, arra találja majd valahol, úgyhogy hirtelen oldalt fordult. Aznap Sybil nem Jennyvel, az egy hete megismert új barátnőjével játszott, hanem újra azt a fiatalembert kereste, akivel az előző délután összebarátkozott. Kissé szokatlan volt ez az érdeklődés egy kilencéves-forma lánytól. 

Jenny, aki csak nemrég mérte fel, hogy ma Sybil nem vele tölti majd az időt, kicsit szomorú volt. Hagyta, hogy anyja bekenje hátát naptejjel, aztán apjához fordult, aki még ezt a jelenetet is lelkesen fényképezte, ahogy annyi minden mást.  - Apa, ha folyton fényképezel, miért nem lehet, hogy azonnal megnézzük a képeket, amiket csinálsz? Edwin Land egy pillanatra leengedte a kamerát és elgondolkozott. 3 év múlva lánya a kezében tartotta a gépet, amit Polaroid Land kameraként ismert meg a világ.

A fenti történet nem teljesen igaz, csak a Polaroid művészettel való összefonódását próbálja ábrázolni, azt, ahogy a márka a kreativitás és az önkifejezés jelképévé, popkulturális ikonná vált. Persze tett is érte.

Az írás egy olyan sorozat első darabja, amelyben bemutatjuk azokat a cégeket, amelyek az analóg fotózás ikonikus szereplői voltak. A Polaroid szép példája a felemelkedésnek, a bukásnak és a halottakból való feltámadásnak.

A bevezető jelenet J.D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal című novellájából merít, és ölti össze azzal a legendával, miszerint Edwin Herbert Land, a Polaroid atyja egy nyaraláson lánya kérésére kezdett gondolkodni az instant kamera kivitelezhetőségén. Főhösünk kiugrott kémikusként hivatásos álmodozó is volt, és sok minden más mellett a fény polarizálása, a fényhullámok egy irányba terelése is foglalkoztatta. Szabadalmaztatott egy eljárást, melyben mikroszkopikus méretű herapatit kristályt, kénsavas jódkinint hordott fel nagyon vékony cellulózrétegre, így az polárszűrőként működött. 1932-ben már válalalatot is gründolt, és hamarosan a Kodaknak gyártott polárszűrőket, különböző optikai cégeknek pedig szűrőbetéteket napszemüvegekhez. Herbertünk anyagilag egyre biztosabb lábakon állt. Az ominózus strandjelenet 1944-ben játszódott, a kamera megjelenéséig eltelt három év is mozgalmasan telt,  a kamerán titokban dolgozott, téesz-melléküzemágban. A fő feladat a hadseregtől érkezett: éjjellátókészüléket kértek tőle, de balkézről kidolgozott egy 3D-s szimulációs rendszert is. Úgy tűnik, mindenki elégedett volt midenkivel, mert később, 1952-ben amikor a U2 kémrepülőt fejlesztették, még megvolt Land névjegye a Pentagonban, és nem is féltek használni. A háború nem kedvezett a napszemüveg konjunktúrának, de Land anyagilag ezt nem érezte, a hadiipari megrendelései szépen hoztak. 1947-ben az Amerikai Optikus szövetség ülésén, ahol már jól ismerték a napszemüveggurut, nyilvánosan is bemutatta a technológiát, amit három évig reszelgetett, és amellyel  azonnal előhívható a fénykép. A film még szépiás tónusokkal operált, és egy perc kellett az előhíváshoz. 

Tölts! Célozz! Lőj! Így hirdették a Polaroid Land Camera Model 95-öt. Közel 90 dollárért nem volt olcsó, de a többi kamerához mérten nem is volt kiugróan drága. Ott volt persze még a film költsége is, egy dollár meg az apró, de ez nem zavarta a vásárlókat, közel egymillió darabot adtak el belőle. Olyan kamerákkal kellett versenyezni, mint a Kodak Pony vagy a Kodak Retina. A tudásán kívül gyönyörű objekt is volt, a kor minden attribútumával, a fémek, a formák, a mechanika, a bőrborítás, még a több mint három kilós súly sem zavarta a használót. A dizájn remekül simította magába a kényszerszülte méretet: a nyersanyag viszonylagos nagysága miatt harmonika kihuzattal lehett csak elérni a tökéletes fókusztávolságot az objektív és a film között, de használat után a gép persze egy különösen míves mechanikával összecsukható volt.

Land kitalált egy terméket, amely olyan igényét szolgálta ki a vásárlóknak, amelyről még nem is tudtak. Nem mágia, a nagy sikerű termékek mind így működnek, akkor is és ma is.



Ila nénikről és Rudolf nagybácsikról olyan rengeteg cakkos keretű kép kerül elő mindenhonnan és mindenfelől, hogy úgy tűnhet, a fényképezés tömegek hobbija volt, de valójában nem mindenki értett hozzá. Aki fényképet akart készíteni, annak tisztában kellett lenni egy csomó dologgal, fénnyel, fizikával, kémiával. Általában tisztes polgári foglalkozást űzők hobbija volt, fotóhagyatékokat az utókorra örökítők közt nagyon gyakori a patikus vagy orvos. A fotózás nem is volt olcsó mulatság, ezért főleg ünnepeken, utazásokon, kitüntetett alkalmakkor készültek a képek, még a Nagy Boldog Országban is. A profán jelenetek nagyon ritkák ebből az időből, örömapák melltartós éjféli táncával nemigen találkozni korabeli fényképeken. Nem voltak még olcsó automata gépek, voltak ugyan boxkamerák, amik látszólag egyszerűen működtek, de rollfilmmel. Csupa nehézség: elegendő fény, távolság állítása becslésre, és az egész szertartás végén ott volt a hosszú várakozás, amíg előhívják a filmet. De hívás után még mindig kiderülhet, hogy a tekercs csak bénázásunk újabb bizonyítéka. És ebben van a Polaroid nagy titka: rögtön láthatóvá válik a kép, rögtön a kezünkben tarthatjuk, de az örömön túl van még valami: kihagyunk egy fontos lépést, a hívásét. Sőt, azzal, hogy ezt kihagyjuk, megvan az illúzió, hogy már mi is értünk a félig-meddig alkímia-számba menő fotózáshoz.

Mai szemmel kicsit nehézkes a Polaroid 95-ös használata, rollfilmszerű csomagot kell a kamerába tölteni, majd a hosszú védőpapírbetétet kihúzni, közben behajtani a préshengerekkel ellátott köztes lemezlapot, bezárni a fedelet és indulhat a móka. Mindez csak 4 és fél perc. A népek mégis imádták a varázst, mert a Polaroid 95 csak látszólag egy szimpla fényképezőgép, valójában forradalom volt a javából, pedig akkor Lajka még nem is kóborolt a moszkvai utcákon, hol volt még a Space Age! 1952-ben persze a Szovjetunióban sikeresen lekoppintották a 95-öst, a GOMZ Instant Kamera Moment néven hozta forgalomba, de a dolgozó nép csillagászati ára miatt nemigen fért hozzá, ennek ellenére 9000 darabot legyártottak. 

A Polaroid szülőhazájában másképp volt: az emberek úgy érezték az instant technológiában a jövőt látják, és benne is vannak. A kép köré gyűltek, mindenki látni akarta, mi jött ki a gépből, hihetelen volt, hogy azonnal körbe is tudták adni! Főleg amikor már igaz fekete-fehér filmet is lehetett hozzá vásárolni. Akkor kissé csalódottak voltak, amikor a képek egy hónap múlva fakulni kezdtek, de a gyárban hamar megoldották a stabilizációs problémát.



Land  nemcsak a kémiához értett, tudta, kikkel kell körülvennie magát, hogy kerek legyen a világ. Még 1948-ban maga mellé vette konzultánsnak Ansel Adamset, aki akkor már az amerikai nyugat ünnepelt fotósa volt. Adams innentől kamerákat, filmeket tesztelt, hívóanyagokkal és szűrőkkel kísérletezett. Mindenhez korlátlanul hozzáfért, cserébe feljegyzések százaival árasztotta el a fejlesztőrészleget. Ezekkel az inputokkal folyamatosan javítottak a terméken, Adams értékes munkái pedig egyre inkább Polaroidra készültek. Ő volt az, aki végül meggyőzte Landet, hogy egyenrangú médiumként kéne kezelni az új nyersanyagot és kiállításokon együtt kell szerepeltetni a kortársakkal. Land annyira bízott Adamsben, - persze minden oka meg is volt rá -, hogy egy szolídabb büdzsét bocsátott rendelkezésére fotógyűjtemény létrehozására. Edward Weston, Dorothea Lang, Imogen Cunningham és Harry Callahan képei kerültek a kollekcióba, és persze a Polaroid eszközei a művészekhez. Nem voltak művészi elvárások, minden kötöttség nélkül dolgozhattak velük, cserébe a tapasztalataikat kellett csak megosztani a céggel. "Művészet és technológia egyesülése a haladás érdekében" lehetne a pannó címe, ha elkészült volna. Művészek és a mérnökök hajolnak össze rajta fotók és táblázatok felett a Polaroid laboratóriumában. A Polaroid tapasztalatot és műveket gyűjtött, a művészek pedig nyilvánosságot kaptak és hírnevet szereztek. 1960-ban aztán ezt az együttműködést új szintre emelték: létrejött a Művészeti Támogató Program, amelynek keretében korlátlanul áramlott a nyersanyag a művészekhez, akik az éves termést egy bíráló bizottságnak mutatták be, ők pedig a legjobbakat a gyűjteménybe válogatták.


Polaroid Colorpack 80 

Később kiderült, hogy a Polaroid fimek képmegjelenítése különösen alkalmas artisztikus fotókhoz, talán Land és Adams egyszerre ismerték ezt fel. Ebben az volt a zseniális, hogy a Polaroid a fotográfia két végén álló csoportnak nyújtott maradandó élményt: a művészeknek és a teljesen amatőr felhasználóknak. A művészek a krémes, álomszerű Polaroid esztétikát használták ki, az amatőrök pedig a krémes, álomszerű egyszerűséget amivel a kép készítése járt. A két végpont között pedig ott voltak a hagyományos filmet hagyományos géppel használó dolgozók széles tömegei. Persze Land rájuk is  gondolt, de a termék, amivel szívük közepébe célzott volna, még nem állt készen a gyártásra.

1956-ban már 47 országban forgalmazták a kamerákat.

1963-ban megjelent a Polaroid 100, ami már nem rollfilmmel működött, hanem a meglepően 100-as névre keresztelt filmcsomaggal. Ez már a peel apart, szétválasztósnak nevezett sorozat kezdete volt, a kép a gépen kívül hívódott, és másfél perc után le lehetett húzni a hordozóról. A betöltés egyszerűvé vált, csak a filmmel teli kazettát kellett a helyére illeszteni, kihúzni a védőpapírt aztán a fényzáró fémlapot, és voilá. Sokak szerint ez a Polaroid legjobban sikerült kamerája, az évek alatt sok apró változáson ment keresztül, sokáig gyártásban maradt. Ebből nőtt ki a 200-as és a 300-as és 400-as sorozat is, de az EE 100-as is ennek a kései utóda, ez még 2003-ban is kapható volt újonnan. A 100-as film mérete miatt sokan rajonganak ezekért ma is. Ez a film egyébként azonos a Fuji legendás FPC 100-asával, de ez már egy későbbi történet. A 100-as kamera még szintén harmonika kihuzatos, hiszen a távolságot valahogy tartani kell a filmsíktól, de már szögletesebb forma, rápillantva azonnal belőhető az évtized amiben készült. Szerették a népek, nem kis részben azért, mert nagyon tudatos marketinggel keltették a vágyat, az akkor virágkorukat élő tévéshowkban rendszeresen előkerült, a műsorvezetők ilyennel fotózták a meghívott vendégeket. Fridi is bármilyen terméket előhúzhatott volna a kilencvenes években, biztos, hogy másnap elkapkodták volna. Oh, wait, nem volt véletlenül egy nevét viselő magazin?Polaroid EE 100

Két évvel később jelent meg a Swinger, ami minden addiginál nagyobb sikert hozott. 20 dolláros árával és a nem mindennapi disztribúcióval ellenállhatatlan ajánlat volt. Rollfilmmel működött, ami ma már beszerezhetetlen hozzá, ezért aztán a gép fillérekbe kerül. Nagytestvére a Model 3000 BIG Swinger viszont a jól bevált 100-as filmmel üzemelt, ritkább és értékesebb is. A Swingerek az angol gyártás okán már elárasztották európát, és a fiatalokat célozták velük. Figyeljük csak, megint kikre lőttek! Azokra akik nem akarnak sokat pepecselni a filmbeszerzéssel, előhívással, azonnal eredményt akarnak. Viszont valahogy elfogyott a szufla, a gép ugyan nem volt nagy, de igazán kicsi sem. A használóinak át kellett gondolni, viszik-e magukkal Warnemündébe homokdűnét fotózni, de két-három doboz film ellövése után ráuntak, a kamera pedig valahol egy fiókban végezte. Persze addigra az anyacégnél már fülvédő kellett a kasszagépek csilingeléséhez, annyit adtak el a Swingerből. 


A következő részből kiderül, hogy milyen polaroidot használt Warhol, mi az a Big Shot-toporgás, valamint az is, hogy miért fizetett a Kodak 909 millió dollárt a Polaroidnak, és elérkezünk a sötét évekhez. Maradjanak velünk!

Megjegyzések
* Az email nem lesz publikálva a weboldalon.